Üdvözlet, kedves olvasó!

Bármi hasonlóság a valóssággal nem a véletlen műve, az itt leírtak valós, megtörtént események, az én történetem.
Először csak terápiásan írtam ki magamból a tavalyi történéseket, a fióknak szántam őket. Majd az a szűk kör, akinek underground rock újság módjára odaadtam, biztatott, hogy terjesszem. Így született meg ez a blog. Kérlek fogadd szeretettel a történeteimet, mely nem csak rólam az életemről, és a sztómámról szólnak.

Akkor kezdjük is az elején! 🙂

Hasitasi, avagy hogyan lettem sztómás

A kezdet

Az életem olyan volt, mint egy átlag harmincas nőé. Párkapcsolat apró-cseprő problémákkal, új ház, munka. Három évembe és több liter izzadságomba telt, hogy megszabaduljak 30 kilótól, hogy ha már tényleg úgy állunk, egészségesen kezdjem a várandósságot. Az életem szinte tökéletesnek mondható, ilyenkor jön a de…

Az egész egy unalmas szombati munkanapon kezdődött. Évek óta beszéltük barátnőmmel, hogy el kellene menni a proktológiára, de soha nem emeltük fel a telefont időpontért. Vannak azok a végzetes mondatok, hogy „Józsikám, dobd már ide azt a fejszét!” vagy „Nézd milyen cuki ez a krokodil”, szóval ilyesmi lehetett volna az esetemben az, hogy „Aranyérrel ugyan ki jár orvoshoz?”. Aznap nem igazán volt olyan sok dolgom, ott motoszkált egy gondolat a fejemben, és nem hagyott nyugodni, fel kell hívni a proktológiát és időpontot kell kérni. Olyan volt, mint amikor valaki folyamatosan kocogtatja a válladat, és nem hagy békén, amíg nem figyelsz rá. Meg is kaptam az időpontot következő csütörtökre, mivel egy jó barát elkísér mindenhova, kértem barátnőmnek is időpontot. Eljött a csütörtök, külön fejezetet érdemelne az is, hogy jutottunk el a sebészetig. Akkor volt barátnőmnek egy elég komoly derékfájása, kb 20 méterenként meg kellett állnia, letérdelnie, vagy padra lefeküdnie, kicsi pihi és menni tovább, elértünk a sebészetre, jött ki a nővér, és látta barátnőm agonizálását, rémülten megkérdezte „Úristen, ennyire fáj?” Mire barátnőm, „Igen, de a derekam”, kivártuk a sorunkat, mi voltunk aznap csak, én voltam a második, aki bement. Elmondtam a panaszaimat, a doki megjegyezte, hogy meglepődne, ha komolyabb lenne, mint egy végbél berepedés, de azért feküdjek fel. Jött a vizsgálat, nem egy kellemes érzés, nézelődtem egyszer csak megláttam a nővér arcát. Hopsz, itt valami komolyabb van. Láttam a dokit is, meg egy elég nagy mennyiségű vért is… Na basszus, itt valami gikszer van…. Felhúztam a nadrágomat, leültem, olyan zsibbadságot talán még nem éreztem soha, mint akkor, és ekkor a robotpilótám bekapcsolt, elvettem a papírjaimat, bólogattam, hogy megértettem mikor kell mennem kolonoszkópiára, és kiléptem. Csak annyit tudtam, hogy iszonyatos slamasztikában vagyok. A doki nagyon aranyos volt, ha lehet olyat mondani, mindenkinek ilyen orvost kívánok, mint ő, amikor közölni kell a rossz híreket. Volt valami a személyiségében, ami tompította a negatív élét az egésznek. Irány haza. Azt, hogy baleset nélkül vezettem haza, csak a robotpilótámnak és Istennek köszönhetem. Nehéz volt elmondani otthon, hogy egy egyszerű vizsgálat azt az eredményt hozta, hogy rákos vagyok. Jött a tagadás: nem, én nem lehetek, hisz egészségesen eszek, mozgok, és egyébként is eljárok szűrővizsgálatokra. Közben vérképet csináltattunk, hasi UH, stb, stb.

Eljött a kolonoszkópia napja, előtte hashajtás (csak „baleset nélkül” érjek a wc-re), bementünk, ültünk a váróban, minden rendben van, jött az asszisztens, hogy töltsem ki a papírokat. Sorra hívják be a betegeket, jönnek sorra ki, még mindig várok, már éhes vagyok, szeretnék túllenni rajta. Végre sorra kerültem, a nővérek aranyosak, beszélgetnek, próbálják a feszültségemet oldani, minden rendben van, most fog kiderülni, csak tévedés volt… Majd elkezdődik a vizsgálat, bent a cső, fel vagyok fújva gázzal, nem egy kellemes érzés, de kibírom, erős vagyok, ott az a képlet, amit a doki tapintott, jó, nem szép, nem jó, de minden rendben van, majd feljebb és feljebb megy a szkóp, látom, de nem akarom elhinni, iszonyat sok, számtalan kisebb és nagyobb polip a vastagbelemen. „Na kisanyám, k….a nagy a baj!”-láttam, de nem akartam elhinni. Közben az egyik asszisztensnek szorítottam a kezét, a másikkal az asztalt és imádkoztam, hogy ne mondja ki a doki, amit tudok már. NEM, NEM, és NEM, ez velem NEM fordulhat elő. Végre megszólalt a doki, és közölte, hogy familiáris adenomatózus polipózisom van, és minél hamarabb…bla..bla…bla, SZTÓMA…bla…bla…bla, és mindenkit le kell szűrni a családban….. Ki az ajtón, ki a szabad levegőre, csak ki innen. Elsírtam magam, mikor megláttam édesanyát, elsírtam magam mikor telefonon közöltem párommal és barátnőmmel, hogy mit találtak.

Szokták mondani a barátaim, hogy különleges vagyok, de egyikünk se tudta, hogy ennyire. Ez a betegség 10000-ből egy embert érint, egy örökletes kromoszóma betegség, aminek a kimenetele, ha nincs figyelemmel kísérve, vagy ha nem is tud róla az ember, akkor 100%-ban vastagbél daganat. Végre megtudtam, mibe halt bele apu 35 évesen….

Jött a harag, miért én? Rettentő dühös votam a világra, apura és mindenre. Ekkor közöltem a környezetemben, hogy sündisznó üzemmódban vagyok. Emlékszem, volt, hogy kitörtem, mint a vulkán… Elmúlik.

Kézhez kaptam a szövettant bla…bla…bla… daganatos sejtek…. Elkezdtem alkudozni, hogy én leszek a legjobb ember a világon, és mennyire hasznos leszek a világ számára, ha Isten megszabadít a betegségemtől….Ha meggyógyulok ezt, és ezt fogom csinálni.

Azt tudtam, hogy olyan orvost kell találnom, aki már látott ilyen betegséget, próbáltam bejutni a későbbi kezelő kórházamba, de mindig falba ütköztem, nagyon nehezen viseltem, és egyre jobban elkeseredtem. Végül is elmentem egy jó nevű profhoz magánrendelésben, megnézte a papírjaimat, mondta még milyen vizsgálatok kellenek, és hogy kit keressek meg.

A prof kissé megnyugtatott, és a tudat is, hogy már jó kezekbe kerültem. Még mindig sündisznó voltam, és elég sokszor működött a robotpilótám, általában nap közben, hogy a napi rutinomat elvégezzem. Nehéz volt minden reggel felkelni, főleg olyan éjszakákon, amikor alig aludtam, mert járt az agyam, hogy mi lesz velem, mi vezethetett idáig. Kerestem a lelki okát, mit ronthattam el, min kell változtatnom. Érdekes a lelki oka a betegségeknek, elég sokat gondolkoztam rajta, ha minden szavát fenntartások nélkül elhisszük azoknak a könyveknek és íróknak, akik erről írnak, akkor igencsak nagy baj van. Sokat szoktam a spirituális spiné ismerőseimmel, barátaimmal ezen vitatkozni, meg azon is, hogy van-e örökletes betegség. Szóval, ha minden betűt komolyan veszünk, akkor magunkat okoljuk a betegségért, és rengeteg energiát veszítünk, ami pedig a harchoz kell. Az én személyes véleményem, hogy a betegség tényleg figyelmeztetés, mert valamit rosszul csináltunk, lehetőség, hogy változtassunk az életünkön, és ajándék is egyben, mert új kapukat nyithat meg. Nem feltétlenül rossz, még akkor sem, ha nagy a baj. Ugyanattól a kéztől kaptuk, mint a sok jót az életünk során.

Az elfogadás nem tudom pontosan, mikor történt meg, ez valószínűleg egy elég hosszú folyamat volt.

Kerestem egy orvost, ő tovább küldött a sebészemhez. Az onkológián rengeteget kell várni, és még több időnek tűnik, amikor még nincs rutinod benne. Megérkezett a sebészem, éppen műtött, és kissé elhúzódott. Bementünk az irodába, leültünk a kanapéra és csak néztem, ő elmondta, hogy teljes bélnyálkahártya kiírtásra lesz szükség (vidéki lányka vagyok, vágtunk sok disznót egyből a bélhúrolás jutott eszembe, majdnem felröhögtem, Istenadta humorérzék 🙂 ). Elmagyarázta ez mit jelent, elhangzott a sztóma szó, ekkor elsírtam magam. Megbeszéltük, hogy hagyjam ott a papírjaimat, CD-ket és mindent, ami ezzel összefügg, a tápcsatorna bizottság megnézi és eldöntik a kezeléseimet, következő szerdán jöjjek vissza. Hazautaztam, és azon a napon a kádban megint összeomlottam. Párom szedte össze a darabjaimat, és rakott ismét össze. Szerdán felmentünk. Kedves, aranyos volt a sebész, elmondta mi vár rám, kit kell keresnem a radiokemoterápiám miatt. Átmentem a másik orvoshoz, egy tündér aranyos doktornőhöz, kért időpontot a sugárterápiámhoz, március 13-án pénteken, ezen a szerencsés napon, kezdhetem is a 28 sugarat és majd lesz két hosszú pumpás kemoterápiám is, így jöttem haza.

Alig két hónap alatt teljesen felfordult az életem. Nagynéném, „teljesen véletlenül”, tudott egy természetgyógyászról, aki orvos is, akihez elküldte a papírjaimat még az elején, majd elmentem hozzá. Elmondta, hogy mit kell tudnom a daganatokról, a kezelésükről, hogy mit és hogyan egyek, hogy jobban bírjam a kezeléseket, kevesebb legyen a mellékhatás. Nem lehetek elég hálás neki sem, mert tényleg sokat segített.

Volt egy pont, amikor eldöntöttem, hogy akármi is lesz, én harcolok az egészségemért, az életemért és a jövőmért. Ez nem sokkal a szövettan készhez vétele után volt. Egy gyerekkori balesetemnek köszönhetően féltem, sőt rettegtem a magasságtól, ami túlélhető magasság volt számomra az kb a sámli. Akkor még felújítás előtt állt a repülőhíd, megfogadtam, ha azon átmegyek és legyűröm a tériszonyomat mindenre képes leszek. Párom és barátnőm kísértek fel, nagy bátran elindultam, hogy én harcos vagyok, erős vagyok és bátor, mit nekem ez a magasság. Ez kitartott kb. a fordulóig, amikor már nyüszítve, farok behúzva akartam visszafordulni, hogy nekem ez nem megy, én úgy félek. Mély levegő, meg tudod csinálni, még feljebb kell menni. Felértem a tetejére, már csak át kell sétálni a túloldalra, vissza és le. Gyerünk kislány menni fog. Ekkor lenéztem a lábam elé, láttam a deszkákat, megint berezeltem, én ezt nem tudom, de már ez is nagy teljesítmény, menjünk le. Mély levegő, gyerünk kislány, menni fog. Elindultam, kapaszkodtam a korlátba, féltem, rettegtem, mert elhagytam a komfortzónámat, nyöszörögtem. Miközben centiről centire haladtam, ilyesmiket mondtam, hogy nem normálisak, hogy ilyen korhadt deszkákat raknak le, miközben naponta sok százan járnak itt át, meg egyébként is kinek jut eszébe ilyen veszélyes helyen közlekedni naponta, pláne biciklivel. Csoszogtam, nyüszítettem. Majd jött velünk szembe egy idős néni, és mondta: “Kedvesem én is így szoktam menni, ha nagyon csúszik…” Felröhögtem, mert elég szánalomra méltóan mehettem, de ugyanúgy folytattam. Átértünk, visszafelé is megtettem az utat, már egy kicsit bátrabban, még meg is álltam, hogy lenézzek. A címeremre ezt írnám “Féltem az élettől, de daganatom lett…” Szóval marha büszke voltam, mert végigmentem a repülőhídon, és túléltem, megtettem, és ha ez ment, minden menni fog, harcolok! Farokfelvágva neki indultam a sugárkezeléseknek. Táppénzre mentem, szabadságot használtam fel, nem sok időt vett igénybe a sugárkezelés, de én utána nagyon fáradt voltam, pihennem kellett, majd délután egy kis csavargás, este alvás, pihenés. Sok időm volt gondolkozni, sok időm jutott magammal foglalkozni. Sokat is változtam éppen emiatt.

Ha az emberek megtudják, hogy valaki daganatos nagyon hülyén tudnak viselkedni, ez nagyon zavart abban az időben, de mondták mások, akik ezen már túl vannak, hogy ezt még tudják a környezetünkben élők fokozni, rá se rántsak. Vége volt a kezelésnek, vissza a munkába. Féltem, mert nem tudtam, milyen lesz. Hat hét kiesett, rettegtem, hogy tolerálom a kérdéseket, a nézéseket. A kollégák jól fogadtak, senki nem nézett úgy rám, mintha két fejem lenne, meg hat lábam. Megnyugtató volt a mindennapi rutin, reggel felkelni elmenni dolgozni, élni a normális életet. Nagyon jól éreztem magam, végig a kezelések alatt is, nem hagytam el magam. Rengeteget nevettem és kacagtam még a bosszantónak tűnő helyzeteken is, mert jobb volt, mint sírni. Sokat gondolkoztam a világról, az emberekről, a kapcsolatokról és magamról, de az időm nagyrészét az tette ki, hogy harcoljak, mert fiatal vagyok, élni akarok, sok dolgom lenne még, meg egyébként is…

Eljött a műtét ideje. Már tudtam, hogy végleges sztómám lesz, mert az egyik polip a záróizmon van, és a sebészem nem akart esélyt adni, hogy ott marad valami… Felkészültem. Lelkileg is lepakoltam minden terhemet, amim volt, elengedtem a dühömet, amit apu iránt éreztem, mert meghalt, mert ilyen szarságot kaptam a nyakamba. Volt időm, volt segítségem. Hálás vagyok érte, köszönöm…

Nem féltem a műtéttől, tudtam, jó kezekben vagyok, és vigyáznak rám, itt is és felsőbb szinteken is. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Bevittek a műtőbe. Nagyon jó cuccot kaphattam, mert már csak arra emlékszem, mikor ébresztgettek, hogy közöltem: egy kávéval többre mennének, meg valami olyasmit is mondtam, hogy úgy érzem magam, mintha maratont futottam volna le. Kérdezték, hogy szoktam-e, mire én, nem, de kb ilyen szarul érezném magam akkor. Majd hangok, ismerősök, meg a doki éppen magyarázza meddig kell az intenzíven lenni. Kinyitottam a szemem, párom, anyukám. Próbálok értelmesen beszélni, de tényleg marha jó cuccot kaptam, mozog kezem lábam, jól vagyok, fáj a hasam. Oké, pislogás, alvás. Az intenzíven voltam két és fél napot. Alig vártam, hogy felmehessek az osztályra, mert már unalmas volt csak feküdni. Jött a gyógytornász, megtornáztatott. Furcsa volt a másik oldalon lenni, kaptam is az ívet a dokimtől, ugratott is vele. Szóval fent az osztályon napról-napra kerültek ki a csövek belőlem, szombatra mind elfogyott, végre pizsit vehetek fel…

A zsákos élet fura. Persze mindig a lehető legrosszabb időben esett le, amikor látogatóim voltak. Rengeteg infúziót kaptam, még nem ehettem, a zsák nem bírta azt a rengeteg vizet, ami átment rajtam, aztán kaptam már enni, kezdett javulni a helyzet. A nővérek kedvesek voltak, aranyosak, a doki is. Figyelt mindenki rám. Köszönöm nekik. Sokan voltunk, de mindig volt egy-egy mosoly, biztató szó. A lányok rengeteget segítettek, de milyen jó volt végre kiszabadulni, pár napot bátyónál pecóztunk, majd haza autóztunk. Kaptam egy nagyon cuki úszógumit, ami a barátom volt kb 2 hétig, mert csak azon tudtam igazán ülni.

Itthon szembesültem vele, hogy egy nyamvadt mosogatáshoz is segítség kell. Nagyon utáltam ezt a kiszolgáltatott helyzetet. Nem voltam az a fajta, aki szívesen kér segítséget, de ezt is megtanultam. Vissza a melóba hat hét után. Rettegtem mi lesz, ha leesik a zsákom, ha éppen hangoskodik a sztómám, ha nem bírom a munkát, hisz ez a hivatásom, de boldog is voltam, mert megint élhetek, mint a normális emberek. Közben kéthetente kemó, mellette munka. December 8-án volt az utolsó kemóm, most három havonta kontroll vizsgálatok.

Nehéz időszaka volt az életemnek. Azt hittem, az a legrosszabb része, amikor a kemót és sugarat kapom, műtét és egyebek, de nem. Az harc, az kőkemény háború és csata. Harc az életért, a jövőért. Még egy nap, amit megélhet az ember, az boldogság, még egy nap a szeretteim között, egy csoda. Csodálatos az élet a maga nehézségeivel, bosszúságaival. Sokkal intenzívebben élem az életemet, vannak mélységek és magasságok, élek, és boldog vagyok. A tavalyi évem mindent egybevetve csodás volt. Az nehéz , amikor a harc végén ott állok a romjaim között, újjá kell építeni magam. Tudom mit nem akarok, de nem tudom hogy mit akarok, ami eddig fontos volt, már nem az, amiben hittél már megdőlt.

Nem félek a haláltól, eddig az élettől féltem, nem mertem igazán élni. Most már merek, őszintén, igazán élni. Csodás humorérzéke van Istennek, megtapasztaltam, és már értem is. Amit egy éve gondoltam, hogy inkább meghalok, minthogy sztómám legyen… Ez egy őrült nagy butaság volt. Büszkén viselem, mert ez egy harci seb, egy csatában szerzett sérülés, amiből győztesen kerültem ki. Ez az év megtanított az alázatra, a türelemre, a szívből jövő nevetésre, arra, hogy ha sírok, nem gyenge vagyok, és arra, mennyire erős vagyok.

Sok embert, és történetet megismertem az onkológián, várva az ő bölcsességüket. Tapasztalatukat magamévá tettem, és szeretném továbbadni.

A nevetés, a hit, a család és barátok, a környezetünk sokat segítenek, bármekkora is legyen a baj. A most, ez a pillanat számít. A múltat megváltoztatni nem lehet, a jövőt nem tudjuk. Minden pillanatnak örülök, és hálás vagyok.

 

Reklámok

Üdvözlet, kedves olvasó!” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s